Adventi köszöntők

Isten karácsonyfája

Karácsony elhagyhatatlan kelléke a karácsonyfa. A legtöbb családban a feldíszítésének meghatározott ideje és szertartása van. A fa alá kerülnek az ajándékok. Szenteste a fa központi helyet foglal el. Köré gyűlnek a család tagjai és sor kerül a vásárolt, vagy saját kezűleg készített szépen becsomagolt ajándékok átadása és kibontása. Ez kétségkívül az öröm ideje. „Remember the reason for the season!” – mondja az angol. „Emlékezz arra, hogy mit ünnepelsz!” Az igazi karácsony nem az ünnepi vacsora és az ajándékok, hanem Jézus személye köré épül.  Sok helyütt azonban Jézus elő sem kerül karácsonykor. Képesek vagyunk megülni a szülinapot az ünnepelt nélkül. De még ennél is rosszabb az, ha közben nem támad hiányérzetük. Karácsonykor Jézus születését ünnepeljük, aki hozzánk hasonlóan gyermekként érkezett a világba. Életének első heteit egy istállóban töltötte. Felnőve sok jót tett, tanított, betegeket gyógyított, majd meghalt egy bűnözőknek ácsolt durva kereszten. Tette mindezt azért, hogy megbékéltessen bennünket Istennel. Kivel ne történt volna még meg, hogy szeretteitől hasznavehetetlen ajándékot kapott, vagy olyat amire nem igazán volt szüksége. A karácsonyi ajándékot nem egyszer vissza kell cserélni, mert nem jó a mérete vagy a színe. Isten ajándéka ellenben tökéletes. Ő pontosan ismeri a „méretünket”. Azt adja nekünk, amire a leginkább szükségünk van. Tudtad, hogy Isten is állított egy „karácsonyfát”? Nem, nem a nappalijában, hanem egy Jeruzsálemben lévő hegyen, és hogy az nem kúp alakú volt, hanem kereszt. Isten karácsonyfáján nem színes díszek függtek, hanem az Ő Fia. Jézus volt a legnagyobb ajándék, amit Isten az embernek adhatott. Ez a fa egyáltalán nem volt szemet gyönyörködtető, de a maga közönséges formájával, szerte a világban ma is ezt hirdeti: Emlékezz arra, hogy mit ünnepelsz!

Filemon Zsolt
baptista lelkész

 

„Menjünk el egészen Betlehemig…”

Sokunk számára ismerős a komfortzóna kifejezés. Kényelmi területünket, a megszokott, rutinos cselekvéseink színterét értjük rajta. Olyan közeget, vagy viselkedési minták összességét, amelyben szorongásoktól mentesen, otthonosan mozgunk, kockázat nélkül élünk.

A karácsonyi történet szereplőire nem volt jellemző ez a biztonság. Ki kellett lépniük a megszokottból. Nem kicsit, hanem nagyon. Mária és József még csak jegyesek voltak, és mindkettőjüknek óriási szükségük volt az angyal bátorítására ahhoz, hogy nyitott szívvel fogadják a születendő Jézust. Utazásuk viszontagságai, a betlehemi otthontalanság, Heródes király üldözési mániája csak fokozták a család kiszolgáltatottságát.

A pásztorokat is meglepte, félelemmel töltötte el az éjjeli ébresztő fénye, és egy egész angyalsereg Istent dicsérő éneke. Mégis elindultak megkeresni a jászolban fekvő gyermeket. Ugyanígy a napkeleti bölcsek, követve a különös csillagot hosszú, fáradságos utat tettek meg, csakhogy köszönthessék az újszülött királyt.

Mindez azért történhetett így, mert Isten is kilépett a láthatatlanság távolából, védettségéből. Pál apostol így írja a filippiben élő gyülekezetnek: megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, amikor egy védtelen csecsemő testébe öltözve földre jött. És mi minden várt rá közöttünk a mennyei otthonosság után! Istálló jászla, életveszély, otthontalanság, meg nem értés, kitaszítottság, gyűlölködés, kereszthalál.

Az ünnep érkezése, Isten közelítése, mindig kihívást is jelent abból az élethelyzetből, amelyben éppen vagyunk. Sőt, önmagunkból is. Napi rutinunkat, előítéleteinket, megszokott gondolatmenetünket, kitaposott útjainkat kellene elhagynunk, hogy igazi találkozás történhessen önmagunkkal, másokkal és a minket kereső Istennel. Bátorságot kapunk tőle ahhoz, hogy megmutassuk, kifejezzük szeretetünket. Nem is újabb ajándékokra van igazán szükségünk, hanem erre a „vakmerőségre”!

Cserhátiné Szabó Izabella
evangélikus lelkész